Vajon a bostoni fojtogató már eleve bostoni fojtogatónak született?
Áh, nem hiszem! Milyen bután nézett volna ki az a hófehér réklis, oázó kisbaba, a hurkás csuklóját átfogó szalagocskával, amire nem az van írva, hogy "Tom Taylor", hanem az, hogy
"A bostoni fojtogató"!
A következő galiba a keresztelőn adódott volna, amikor a pap kenetteljes, zengő hangja végighullámzik a meghatottan szipogó rokonok, barátok, és ismerősök tengerén, valahogy így, hogy: - Legyen a te neved mától fogva A bostoni fojtogató, ámen!
Aztán az iskola, ugye? Az ellenőrzőbe becsusszanó, szülői dorgálással fenyegető beírás: "A bostoni fojtogató folyton pacát ejt az írásfüzetébe, valamint megette a mellette ülő kisfiú radírgumiját. Kérem a tisztelt szülőt befáradni!" Aláírás: Miss Smith.
Majd az elfogult anya válasza: "Megnézte maga mán aztat a kölköt, Mísz Szmissz? Hát nem láttya, hogy bandzsa? Nem néz az ki sehogy se, hiába pöröl vele a apja fizikailag naphosszat. Nem lesz abbó semmmi-senki, de ha ez engemet nem szomorít, akkó mit báncsa a kisasszony szemit? Törőggyön a maga dógával! Tisztelettel: a boztoni fojtogatónak az anyukája vagyok."
Esetleg magányos kamaszkori töprengés késztette az ifjút e furcsa pályaválasztásra? Míg mások mérnökök, doktorok, postások, gyártulajdonosok, vagy fuvarozók akartak lenni, addig ő arra az elhatározásra jutott, hogy a sorozatos fojtogatás Bostonban a legkecsegtetőbb életcél a számára? Vagy akadt a felmenői között néhány bostoni fojtogató, s ő kötelességének érezte a családi hagyomány fenntartások nélküli folytatását?
Még az is lehet, hogy egyáltalán nem is akart semmit - pláne nem Bostonban fojtogatni -, ám véletlenül pont egy ilyen álláshirdetést pillantott meg elsőként: "Most induló cég megbízható bostoni fojtogatót keres éjszakai munkára. Jelentkezés "Fő a hidegvér!" - jeligére a Hirdetőbe."
De miért foglalta volna el az állást ingyen? (Itt jegyzem meg, hogy ez igazán önzetlen lélekre vallana, hiszen manapság már senki semmit nem csinál ingyen.)
Talán nem is akart ő bostoni fojtogató lenni. Lehetséges, hogy a philadelphiai, vagy New England-i fojtogatóság közelebb állt hozzá, csak éppen így alakult a dolog.
Predesztinálhatta az is, hogy egy-két véletlen fojtogatás után az újságok címlapján már így látta viszont az esti kiruccanásairól szóló beszámoló szalagcímét: "A leghitelesebb hírek a bostoni fojtogatóról! Lecsap-e újra a Rém?"
Ez - persze - szöget ütött a fejében. Micsoda odaadás, mennyi félelem, figyelem, és rettegés!
Nem okozhat csalódást az embereknek, hiszen alig várják a folytatást!
Úgyhogy, a kötelességtudattól vezérelve, bekopogtatott következő áldozata fürdőszobájának parányi, világítóudvari ablakán: - Kopp-kopp!
- Ki az? - kérdezte a nő.
- A bostoni fojtogató, de ne ijedjen meg! - válaszolta ő.
- Jaj! Csak nem meg akar fojtani? - így a rémülten pihegő hajadon.
- Ígérem, hogy nem okozok fájdalmat, nagysád!
- Nos, ha másképp nem megy...
- Köszönöm, hogy ilyen megértő - préselte be magát ügyesen a szűk kis ablakon. - Szabadna elkérnem a harisnyakötőjét? Ööö... természetesen elfordulok, amíg leoldja...
- Nahát, milyen kedves, figyelmes ember! Ha nem fojtana meg, akár össze is házasodhatnánk!
- Higgye el, én is sajnálom, hogy a sors ily kegyetlenül elszakít bennünket egymástól! Nem szorítom nagyon?
- De-e-e... (gluggy).
Szerelem - Bostoni fojtogató: 1 - 0.
Csoda-e, hogy egy ilyen emberpróbáló szakítás után már minden nőből kiszorította a szuszt, aki csak az útjába került?
Kárhoztatható-e ez a megtévedt lélek, aki a világban eligazodni nem tudván, megpróbálta inkább igazgatni azt? (Szerintem igen, de most nem rólam van szó.)
Különben, kicsi az esélye annak, hogy mindez így történt.
Bár, ki tudja...