Imádom engem,
Imádom én.
Hiába kérem,
Legyek enyém.
Évek óta vágyakozva rólam álmodok,
Nélkülem már élni sem tudok.
Megtennék értem
Mindent talán,
Egy dolgot várnék
Tőlem csupán:
Higgyem el már végre azt, hogy több vagyok nekem,
Mint az első diákszerelem!
Akár a holdkorong az esti Pest egén,
A szívem oly magányos, bánatos szegény,
De mégis éltet
A nagy remény.
(Oly csodás lesz majd a perc, ha megfogom kezem,
Nem titok, hogy lángolás ez, tiszta érzelem.)
Szamár az ember,
Sosem tanul,
Hibázik százszor,
Gyanútlanul.
Mégis érzem azt, hogy bennem nem csalódhatok,
Mert mindörökké hozzám tartozok.
Hiszem, hogy egyszer úgyis számhoz ér a szám,
Egy hosszú, átvirrasztott, könnyes éjszakán,
És lázas szemmel
Nézek reám.
(Kis szobámban szerteszét sok összegyűrt levél,
Nem tudom nem észrevenni, ez már szenvedély.) |
